Ki volt Teleki Blanka?

A halálának közelgő 150. évfordulója elé

    Ez év október 23-án lesz másfél évszázada annak, hogy Teleki Blanka, Brunszvik Teréz unokahúga és „szellemi gyermeke” elhunyt. E kerek jubileum megünneplésére készülődve a Brunszvik Teréz Szellemi Hagyatéka Alapítvány, a Teleki Blanka Hölgyklubbal közösen szép terveket sző. Máris pályázatokon dolgozunk, és a szatmári, pálfalvi és nagybányai testvérszervezetekkel is felvettük a kapcsolatot. A fejleményekről a kedves Olvasókat folyamatosan tájékoztatni fogjuk. Elöljáróban azonban e sorok írója, akinek a Forum Martini hasábjain Teleki Blankáról mindössze két kisebb írása jelent meg, e régi adósságát törlesztendő szeretné felidézni a „kufsteini mártír” alakját és életútját.
A frigy, amelyből származott, 1805. szeptember 26-án itt, a martonvásári katolikus templomban köttetett meg gróf Teleki Imre és Brunszvik Teréz kisebbik húga, Karolina (Lotte) között. Erdély peremén, a Nagybányához és Koltóhoz közeli Hosszúfalván (románul: Satulung) ma is látható a szépen felújított a kastély, amelyben a házaspár első gyermeke, Blanka 1806. július 3-án világra jött. Őt követte 1809-ben Emma (1840-től a francia író és történész De Gerando Ágost felesége), és az egyetlen fiú, Miksa (Max).
A kiváló szellemi képességeit Blanka az apjától örökölte. (A különcködésre és gunyorosságra való hajlamát úgyszintén.) A Brunszvikok zenei talentumaival nem dicsekedhetett, festői talentumával viszont mindnyájukat túlszárnyalta. A 19 éves erdélyi grófkisasszony három évre Brunszvik nagymama budai házába került, ahol egy tehetséges, fiatal bécsi festő lett a mestere. Ezekben az években Martonvásáron is többször időzött, 1828 tavaszán pedig szemtanúja volt annak, hogy a nagynénje – „rangjának, nemének, korának” előítéleteivel szembeszegülve – megnyitotta Közép–Európa első kisdedóvó intézetét, amelynek ő és a húga, Emma 15 könyvet adományozott. „Életemet a haza javára kamatoztatni” – volt Teréz néni életének egyik vezérmotívuma, amelyet utóbb Blanka is magáévá tett. 1828 nyarán azonban súlyos betegen visszakerült Erdélybe. Később beutazta Németországot, Svájcot, Észak-Itáliát, s Münchenben és Párizsban jeles mesterek mellett kergette festőművész ábrándjait.
Hazatérése (1843) után Pesten megismerte azt a küzdelmet, amelyet reformpolitikusaink a haza és haladás jegyében folytattak, a lelkesedésük őt is magával ragadta. És a jó mag, amelyet a nénikéje „a példa és tett erejével” a szívébe oltott, végre szárba szökkent! Teleki Blanka életében igazi mérföldkő lett a Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében című írása, amely 1845. december 9-én a Pesti Hírlapban („egy főrangú hazafi” aláírással) vezércikként jelent meg. Ezzel ugyanazokat az idegen szellemben nevelkedett és magyarul nem, vagy alig tudó nőtársait célozta meg, akikhez Vörösmarty Az úri hölgyhöz című megrendítő költeményét írta. Írása értékét növeli, hogy ő a saját környezetében látta, s részben a maga bőrén meg is tapasztalta azt a fonák helyzetet, amelyen immár változtatni szeretne. (Ne feledjük szem elől, hogy anyja ajkairól először ő is német szót hallott, és hogy az ő nevelőnői is idegenek voltak!)
Teleki Blanka a Szózatában kimondja: „A főrend vezette tévútra honunkban a nőnevelést”, így „neki kell a zászlót a megtérésre kitűzni”. De hogyan? Szerinte „két út nyílik előttünk, melyen célt érhetünk. Vagy állítsunk intézetet, magyar nevelőnék [sic!] képeztessenek, hogy tökéletesen pótolhassák azon külföldieket, kik most kizárólag minden főrendű család leányait nevelik. Vagy – mint írja – ha erélyesebben akarunk fellépni, magok a főrendű leányok számára nyissunk egy nagyszerű nevelőintézetet, melyben az anyai nyelvvel együtt a haza iránti kötelesség érzetével egyesítve tanulhassa a magyar ivadék az idegent becsülni, a hazait forrón szeretni”. Ő maga ez utóbbit választja: 1846 nyarán nyílt sisakkal a publikum elé lép, és bejelenti, hogy a főrangú leányok hazafias nevelése céljából Pesten nevelőintézetet nyit.
Szándékát a hatalom gyanakvással szemléli, ezért az intézetalapítással kapcsolatos Nyilatkozat-át a cenzor csak a kevesek által olvasott Honderűben engedi közzétenni. Blanka grófnő 1846. december 1-jén egy fizető növendékkel és egy Brunszvik Teréz által patronált kislánnyal nyitja meg az intézetet, amely azonban az osztályos társai „nyomorúságos előítéletei” miatt csak 1847 őszén kezd benépesülni. A gondosan kiválogatott tanári kar élén a született pedagógus tehetség Fejér, ismertebb nevén Vasvári Pál áll, aki a tanítványain kívül Blankát, a kezdő nevelőnő Lővei Klárát, sőt az óráira bekéredzkedő felnőtt hallgatóságot, köztük Teréz nénit is elkápráztatja. A kislányokkal maga a grófnő is szívesen foglalkozik. Gyakran kirándul velük a budai hegyekbe, ahol felolvas nekik, vagy például Vörösmarty Szózatát szavalgatják.
1848. március 15-ét Teleki Blanka kitörő örömmel fogadja. Aznap elszavalja növendékeinek a Nemzeti dalt, így minden bizonnyal ő e „történelem-csináló költemény” első női előadója. Később tollat ragad, hogy az Előbb reform, azután nőemancipatio című cikkével (Életképek, 1848. május 7.) nőtársait a sorrendiség betartásán kívül józan önmérsékletre és a hazaszeretet benső megélésére intse. Blanka grófnő és a nála húsz évvel fiatalabb Vasvári Pál kapcsolata ekkor fordul szorosabbra. „Szóbeszéd csupán, vagy a forradalom minden gátlást elsöprő lázában a két rendkívüli ember mint férfi és nő is egymásra talált?”– kérdi Sáfrán Györgyi. Nem tudjuk, legfeljebb sejtjük.
1848 végén, az ellenség közeledtének hírére Teleki Blanka kénytelen az intézetét bezárni, majd pedig Lővei Klárával együtt a kormányt Debrecenbe követi. Vasvárival továbbra is kapcsolatot tart, s az általa toborzott Rákóczi-szabadcsapatot pénzzel támogatja. Az ünnepélyes nagyváradi zászlószentelésen a zászlóanya tisztét is magára vállalja. 1849 július 6-án Vasvári Pál a bánffyhunyadi havasokban hősi halált hal. Blanka grófnő Lővei Klárával a Bánffyhunyadra siet, a mártírrá lett márciusi ifjú holttestének kiadatására irányuló erőfeszítéseik azonban kudarcba fulladnak.
Világos után Teleki Blanka a család Szatmárnémeti melletti birtokán, Pálfalván (ma: Paulesti) meghúzódva folytatja a maga szabadságharcát, s menti, ami még menthető: a bujdosókat, a szabadságharc szóbeli és írásos emlékeit, a forradalom hamu alatt rejlő parazsát – Kossuth visszatértében reménykedve. Ott csapnak le rá 1851. május 13-án a zsandárok. ’Bűnös szervezkedéséért’ (menekültek rejtegetése, osztrák–ellenes kiadványok pénzelése, a Párizsba emigrált húgának adatok továbbítása a szabadságharc hőseiről és a nép hangulatáról stb.) a kora egyik legveszedelmesebb lázadójának kikiáltott grófnőt tíz, a segítőtársát, Lővei Klárát pedig öt évre ítélik. A két év vizsgálati fogság (Nagyvárad és a pesti Újépület) után három év a kufsteini várbörtönben és további egy esztendő Laibachban (ma: Lubljana) – ezek Blanka grófnő szenvedésének stációi. Közben többen kapacitálták, hogy kérjen kegyelmet. „Nem tudom, mi az!” – ismételgeti, miközben egyre többet betegeskedik. 
Szabadságát kerek hat év után, az 1857 májusában meghirdetett általános amnesztia révén nyeri vissza. Visszatér Pestre, ahol a nyomában folyton besúgó járkál, ezért az önkéntes száműzetést választja. München, Stuttgart és Drezda után, a megrendült egészségét helyreállítandó 1862 októberében a francia tengerpart felé tart, amikor Párizson átutaztában a húga, Emma otthonában ágynak esik, majd a szíve 1862. október 23-án utolsót dobban. Brunszvik Teréz „szellemi gyermeke”, s a hazai neveléstörténet jeles (Bajomi Lázár Endre szerint: „vértanú–fényességű”) nőalakja, akinek az utolsó szava „Magyarország” volt, azóta is idegenben nyugszik.
Ü. Hornyák Mária