Teleki Emma
   

"A hazaszeretet szent lángjától buzdítva"
DE GÉRANDO ÁGOSTNÉ TELEKI EMMA (1809-1893)

Brunszvik Karolina és Teleki Imre kisebb lánya, Emma 1809. szeptember 11-én született az Erdély északnyugati határán fekvő Hosszúfalván (ma: Satulung), ahol a testvéreivel, Blankával és Miksával együtt a gyermek- és ifjúkorát töltötte. Német ajkú anyjuk révén anyanyelvük a német lett, ám ők mindhárman magyarul is korán megtanultak. Nevelőnőik egyike a lengyel Marie Valentin volt, aki nagy szerepet játszott a hazaszeretetre nevelésükben és az elnyomott népek iránti rokonszenvük felkeltésében. Blankának és Emmának, akik figyelemmel kísérték a két magyar haza reformellenzékének a haza és haladás jegyében folytatott küzdelmeit, 1836 áprilisában a nagynénjüknek, Brunszvik Teréznek köszönhetően felejthetetlen élményben volt részük: ellátogattak a pozsonyi országgyűlési követek üléstermébe, majd pedig elbeszélgettek Széchenyi Istvánnal és Wesselényi Miklóssal is.
Wesselényi naplója szerint a Terézzel külföldre tartó nővérek "az asszonyi nevelést" akarták életük céljává tenni, erről azonban a lányok Drezdába érve meg is feledkeztek. Blanka még évekig a festőművészi álmait kergette, Emmát pedig elsősorban a férjhez menés foglalkoztatta. Ez irányú vágya három év múlva Párizsban teljesült, ahol megismerte a nála tíz évvel fiatalabb Auguste de Gérandót. A kedves és jóképű fiatalember és a nem szép, de (Gyulay Lajos szerint) "kellemekben tündőklő", temperamentumos és színes egyéniség Emma egymásra találásában az eszméik rokonsága is szerepet játszott, ők ugyanis mind a ketten a reformok, a liberalizmus és a szabadságtörekvések hívei voltak. Az esküvőjük (1840. május 14.) után hol Párizsban, hol itthon (Erdélyben, Pesten) tartózkodtak. Párizsban együtt látogatták Ágost kedvenc tanárának, a híres történész Jules Michelet-nek az előadásait, aki Emmára is életre szóló hatást gyakorolt.  
De Gérandóéknak két gyermekük született: Antonina és Attila. Auguste-Ágost, a félig magyarrá lett tehetséges író és történész több könyvet írt hazánkról; ezek közül a legnagyobb sikert az Erdélyről szóló, franciául és németül megjelent művével aratta. Emma a gyenge tüdejű, beteges férjét segítette az anyaggyűjtésben, elkísérte az utazásaira, két művét pedig ő ültette át magyarra. 
1848 májusában Ágost Párizsba ment, hogy "a magyar ügyet" a tollával és diplomáciai téren szolgálja. Felesége a beteg apja miatt nem tarthatott vele. Amikor október elején a fellázadt románok elől Nagybányára kellett menekülniük, Emma igen nagy bátorságról és talpraesettségről tett tanúságot. Decemberben eltemette apját, így immár ő is a férje után mehetett volna, de útlevelet nem kapott. Ágost, aki 1849 májusáig betegeskedett, júliusban Magyarországra jött azzal a céllal, hogy megírja a szabadságharc történetét, a világosi fegyverletétel hírére azonban német földre menekült. Az átélt viszontagságok miatt elhatalmasodott szervezetén a tüdőbaj. Emma hamis útlevéllel gyermekestől kiutazott hozzá Drezdába, így a halála (1849. december 9.) előtti heteket együtt tölthették.
Fél év Drezda melletti veszteglés után de Gérandónénak a két gyermekével sikerült kijutnia Párizsba, ahol szalonjában az emigráns magyarokon (Teleki László, nemeskéri Kiss Miklós stb.) kívül számos francia híresség (Michelet, Lamartine, Edgar Quinet, Victor Hugo stb.) is megfordult. Emigrációs éveikre 1851 májusától rávetült Teleki Blanka balsorsának árnya, akit a hazaszeretete miatt (menekültek rejtegetése, tiltott könyvek terjesztése, anyagok küldése Párizsba a szabadságharc hőseiről, a nép hangulatáról stb.) tíz év várfogságra ítéltek. Emma azért menekült meg a börtöntől, mert Magyarországtól távol volt.
A Párizsba érkezésük idején a lánya, Antonina a hetedik évében járt, Attila pedig három- és féléves volt. A felnevelésük egyedül anyjukra várt, aki ezt a feladatát nevelőnő felfogadása nélkül, fanatikus elszántsággal és a maga "túlságos" módján, sok lelemény árán teljesítette. A kicsiket születésük óta spártai szigorral, mértékletességre és önfegyelemre szoktatták, így az egyszerű, de egészséges életmód és táplálkozás nem volt számukra szokatlan. Cselédet nem tartottak, így mindhárman maguk szolgálták ki magukat. Antonina, a család első diplomás pedagógusa szerint anyjuk kicsi koruktól fogva "úgy bánt velük, mint emberekkel, egészen szabadoknak és önállóknak nevelte őket. Jó korán beléjük tudta oltani azt az erős, megingathatatlan meggyőződést, hogy az embernek hősnek kell lennie. Törik-szakad, de hősnek kell okvetlen lennie, csak akkor méltó arra, hogy magyar legyen. És a gyermekek hősök is, magyarok is akartak lenni." (Sebestyénné Stetina Ilona: De Gérando Ágostné. Nemzeti Nőnevelés 1894. 17. p.) Tanulmányaikat jórészt magánúton végezték. Magyar házitanítójuk az emigráns Irányi Dániel volt, anyjuk pedig, hogy mindenben a segítségükre lehessen, folyton képezte magát (még pl. gépészeti, vegyészeti előadásokat is hallgatott). Ennek utóbb írónőként is nagy hasznát vette.
Teleki Emma ugyanis 1851-ben, Párizsban Antonina és Attila könyve címmel tankönyv jellegű gyermekkönyv-sorozatot indított azzal a céllal, hogy magyar nyelvű, "szív- és jellemképző olvasmányokat" adjon a maga és a többi emigráns gyermekeinek kezébe. Írásainak irodalmi értéke és a műfaja is igen különböző: vers, színmű, tanmese, erkölcsi példázat, útleírás, életrajz, történelmi dolgozat követik egymást a kötetek lapjain. S miközben a de Gérando testvérek korosodtak, a nekik szánt írások is hosszabbak és tartalmasabbak lettek. Sőt: a könyvsorozat 5. kötete egészében útikönyv, amely a római élményeiket tartalmazza, a 6. pedig a párizsi világkiállítás részletes ismertetése.
Bajomi Lázár Endre, de Gérandóné irodalmi működésének első ismertetője szerint munkáit olvasva "két jellemző vonás ötlik szemünkbe: éspedig az, hogy az írónő roppant művelt, jellegzetesen enciklopédikus szellemiségű szerzőnek bizonyul". A másik jellemzője, hogy "minden írását izzó hazaszeretet és a polgári radikális szabadságeszménybe vetett lángoló hit sugallja." (Ld. Teleki Emma életéről és műveiről. Irodalomtörténet 1976. évf. 933. p.) Kellő kritikával kezelve forrásértékűek az életrajzai és családi visszaemlékezései (az apjáról, a férjéről, Blankáról stb.). A honismereti írásai, útirajzai úgyszintén.
Fábri Anna szerint Teleki Emma a könyvsorozatával "az emigráció legérdekesebb írónői életművét hozta létre", miközben "egyszerre folytatta és újította meg a magyar gyermekkönyvek legjobb hagyományait... Bizonyos, hogy az Antonina és Attila könyveihez hasonló, összefüggő oktató könyvsorozatot még gyengébb színvonalon sem írt senki" - írja. (Ld. "A szép tiltott táj felé". A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Bp.1996. 125-127. p.)  
De Gérandóné írásai az erkölcsi értékrendjéről és a világnézetéről is sokat elárulnak. Az erények (szeretet, szerénység, mértékletesség, bátorság stb.) sorában első helyen a hazaszeretetet szerepelteti. Nála a jó hazafi az igazi istenhívő szinonimája. Emma, akinek a hitetlensége Brunszvik Terézt olyannyira bántotta, immár egy igen sajátos deista felfogást képvisel. Az ő istene egy "a la carte" isten: "Fogadd el minden emberi tanból... azt, mi benne legtökéletesebb, legyen bár neve Szentírás, Korán, Haza, nem baj, mindegyikben Isten nyomára akadsz" - írja, majd kijelenti: "Szükségem van-e nekem katolikus, protestáns, zsidó vagy mohamedán szózatra hogy benned higgyek; csak látnom és hallanom kell, és tudok".
Mindenkinek szíve joga, hogy miként gondolkodik. A tollforgatókat, s pláne a pedagógiai célzatú kiadványok szerzőit azonban nem kis felelősség terheli. Márpedig de Gérandóné a fenti extrém nézeteit az Antonina és Attila 3. könyvében (Isten és haza. 548-554. p.) ismerteti. Vajon mit szólt ehhez Teréz néni, akit 1859-ben, Drezdában viszont látták, és aki Emmát nem győzte figyelmezteti arra, hogy "a 'Hochmuth' (gőg) nem 'hoher Muth' (nagy bátorság)"?  (Ld. Naplója, 1846. dec. 20.
Blanka, aki 1857 májusában általános amnesztiával szabadult, az önkéntes emigrációt választotta. Többször találkozott Emmáékkal, 1862 őszén pedig, útban a francia tengerpart felé, az ő párizsi lakásukon szállt meg, és ott is halt meg október 23-án.  
A kiegyezés (1867) után két évvel de Gérandóné hazatelepült. Továbbra is utazgatott Pestre, Párizsba, Görögországba; ez utóbbi útjáról könyvet írt. Élete utolsó 15-18 évét Pálfalván töltötte, a vidék szegényei körében jótékonykodott, iskolát alapított. 1893. április 30-án, a 84. életévében, távozott az élők sorából.
De Gérandónét a francia barátai egekig magasztalták: új idők szent asszonya", "eszményi nő" stb., ám az itt következő írások szerint nagyon is esendő ember volt, "sárból, napsugárból összegyúrva", aki az övéi iránti odaadásával és a hazaszeretetével példát mutat, a hibáival és tévedéseivel pedig figyelmeztet.

TELEKI EMMA
A SAJÁT ÉS A KORTÁRSAI ÍRÁSAINAK TÜKRÉBEN

"Ő EGY SAPPHO"
Emma nem volt szép, mégis nagy hatást gyakorolt a férfiakra. Ezt a 36 éves gróf Gyulay Lajos naplójából tudjuk, aki 1836-ban, a 27 éves lányt Szapphóhoz hasonlítja. Egy év múlva a nővére, Wassné Gyulay Franciska kolozsvári házában kerül közelebb a hetekig náluk vendégeskedő Emmához. "A legszebb tulajdonokkal bír, de már ismerem, és bele nem tudnék szeretni" - jegyzi meg 1837. február 10-én magabiztosan. 14-én megállapítja, hogy Emma "nem szép, mégis festeni való." Három nappal később már áradozik: "Így képzelem a spanyol nőket, kikről azt mondják, hogy anélkül, hogy szépek lennének, mégis bájolnak... úgy tündököl kellemekben. Be szép, mikor atyjáról, testvéreiről beszél! Mely szép előadása, nyelve, hangja! Ki tudná visszaadni neki azt a boldogságot, mit ő fog adni férjének? Emma csak egy van!"
Február 25-én este Gyulay a nővére sorait találja az asztalán. "Írja, hogy Emma indul, hogy én egyedül vagyok képes megmarasztalni, egyszóval sürget egy lépésre, melyet megtenni oly bajos, ki a nőtelen életet már megszokta." Pedig a lány nagyon is vonzza, s amikor Emma szobájában éjfél után is ég a gyertya, az ablakát lesi, s közben két naplóoldalon át utána epekedik. Emma elutazása után a leánykérő levelet is megírja, de lekési a postát, s a végén meggondolja magát. (Ld. Gyulay Lajos: Napló (1820-1848). Vál., bevez., jegyz. Csetri Elek. Kolozsvár, 2004. 211-216. p.)   
"ANNYIRA HIBBANT..."
Ez már Brunszvik Teréz kijelentése, aki a külföldi útjaikon ismeri meg az elkényeztetett, szilaj, szeszélyes, szenvedélyes unokahúga hibáit (akaratosság, kevélység, önzés stb.)
Emma az élete egyik legkritikusabb időszakát 1838-1839-ben, Párizsban élte át. A harmincadik évébe lépett, így az adott korban már vénlánynak számított, s hiába tagadott le hat évet, sajátmagát becsapni nem tudta, ezért pánikba esett, és szinte kezelhetetlen lett. Teréz pedig, aki kifejezetten az ő kedvéért ment Párizsba, Blankának panaszolta el az alábbiakat: 
"Kár, kedves Blanka, hogy szegény Emma annyira hibbant! Ezer meg ezer figyelmességgel veszem körül - nos, mindez hiába... örökké követelődzik, és nem tudja élvezni a dolgokat. De te jobban ismered őt, mint én, fölösleges, hogy erre emlékeztesselek... Belefáradtam a szeszélyeibe és a gorombáskodásába. "Te azért jöttél, hogy segíts nekem", ami annyit jelent, hogy legyek a cselédje. Délig alszik, és hajnali háromkor fekszik le, és ha ezért én szemrehányást merészelek tenni, akkor azt mondja, megírja az anyukájának, hogy sanyargatom..." (Teréz kiadatlan levele, 1839. dec. 6.)

"LE TUDTA GYŐZNI AZ AKADÁLYOKAT"
Emma 1839 elején Párizsban megismeri a filozófus J.-M. de Gérando báró 19 éves unokaöccsét és gyámfiát, Auguste-öt, akivel egymásba szeretnek, házassági tervüket azonban a fiú gyámja és Telekiék is ellenzik. A fiú beteges, gyenge tüdejű, ráadásul Emma apja a franciák iránt előítélettel viseltetik. A gyámapát Auguste betegsége és a hivatalnoki karrierjével kapcsolatos terveinek meghiúsulása aggasztja. Emma azonban a szerelmükért a beteges Ágost helyett is harcra kel. Erről  1840. január 21-én a párizsi osztrák követségi diplomata, Apponyi Rudolf az anyjának írja az alábbiakat:
"Teleki Emma kisasszony le tudta győzni mindezeket az akadályokat, miután bebizonyította, hogy az oly fárasztó és egészségtelen irodai élet [Auguste-őt] sokkal gyorsabban megöli, mint a házasság egy olyan nővel, aki teljesen neki szenteli magát, aki reggeltől estig ápolja, aki magával viszi Erdélybe egy kastélyba... Ami szegénységét illeti, ez csak őrá és énrám tartozik - így Emma kisasszony - aki a fejtegetése befejezéséül azt mondta a nagybácsinak, hogy kimondhatatlanul szereti az unokaöccsét, hogy szerelme ugyanolyan igaz, mint amilyen önzetlen, tehát hajlandó feláldozni érte élete boldogságát és lemondani házasságukról, de ahhoz, hogy ilyen nagy áldozatot hozzon, megfelelő biztosítékot kell kapnia, amelyből megértheti, hogy áldozata valóban Gerando érdekét szolgálja. Mivel a nagybácsi nem tudta ezt bebizonyítani, beleegyezett a házasságba..." (Idézi: Rubin Péter: Francia barátunk Auguste de Gérando. Bp. 1982. 23.p.)

"HAZASZERETETEM ELLENÉRE"
Az 1848 májusától Párizsban tevékenykedő Ágost szervezetét megterhelik a hazánk érdekében végzett diplomáciai feladatok, ezért a miatta aggódó Emma október 20-án, Nagybányáról a következőt írja Michelet professzornak: "Azt hiszem, az egyetlen neki megfelelő életforma a másoktól teljesen független tevékenység, amelyet akkor hagyhat abba, amikor ingerlékeny szervezete megköveteli… Ezért hazaszeretetem ellenére, fájdalommal látnám, ha de Gerando úr belekeveredne abba a káoszba, amelyet tapasztalatlan elmék vezettek be hozzánk, olyanok, akikben nincs elég önmegtagadás, hogy más irányításának alárendeljék magukat. Arra kérem Uram, hogy minden befolyásával tartsa magánál, minden reá való jogomat az Ön kezébe helyezem, boldogságom ne vegye számításba, ha dönt, és még azt se vegye figyelembe, ha évekig nem találkozhatunk." (Ld. Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Bp. 2000. 199-200. p.)

PÁRIZSI SZÓSZÓLÓNK
Emma 1851. július 6-án egy Irányi Dániel ellen írt cikke miatt "perelte be" Michelet-nél a román politikus Dimitru Brătianut, aki 1848 őszén a Bánságban agitált ellenünk. "A magyarok a közös ügy szolgálatában kezüket nyújtják a románoknak, ha ezek lemondanak arról, hogy szemüket Erdélyre vessék, de nem ismernek el magyarnak vagy ezen nemzet barátjának senkit, aki csak egy ujjnyi földet is át akar engedni Magyarországból. Emlékeztetnek De Gerando úr szavaira, aki szintén azt ajánlja, hogy tartsák tiszteletben Magyarország határait, és meg is esküdtek, hogy inkább életüket adják, de nem árulják el a hazát. Jelenre és jövőre egyaránt mondják azt a magyarok, ami a románokat illeti, amióta csak léteznek, nem tettek még semmit a világ szabadságáért, akkor lesznek ők is hősi nemzet, amikor múltra tesznek szert, és szabad nemzeti léthez szükséges feltételekre; akkor lehetséges, hogy Magyarország és Románia más szabadságra méltó népekkel közös hazát alkotnak, amelyet nem szel át semmiféle határ. Addig csak nemzet és nemzet, ország és ország között lehetséges a konföderáció." (Miskolczy i.m. 204-205. p.)

A KÉTSZERESEN FELELŐTLEN
A férje elhunyta után Emma Drezdában a gyermekei részére összeállította a magyar szabadságharc történetét, és ezt az osztrák-ellenes írását javítás és kiegészítés végett hazaküldte a nővérének. A felelőtlenül postára adott küldeményre a cenzúra menten lecsapott. Ekkor terelődött a figyelem Teleki Blankára, akit megfigyelés alá helyeztek. Utóbb Emma sokat törte a fejét azon, hogy vajon neki volt-e szerepe a nővére balsorsának előidézésében. A fent említett írására álmában se gondolt, ezért azt némi változtatással beiktatta az Antonina és Attila 1. könyvébe, amely 1851-ben, tehát Blanka elfogásának évében jelent meg. Szerencse, hogy erről a hadbíró nem értesült! 



AZ ÖNFELÁLDOZÁSRA KÉSZ
Amikor Emma értesül a kufsteini várban raboskodó Blanka egészségi állapotának romlásáról, elhatározza, hogy hazajön, és a helyébe lépve ő tölti le a hátralévő öt évet. Ekkor írja egy párizsi barátjának: "Uram, éjjel-nappal azon töröm a fejem, hogy lehetne megmenteni azt a valakit, aki nekem a gyermekeim után a világon legkedvesebb. Mindent mérlegeltem, és nekem úgy tűnik, hogy a helyére kell lépnem; ő letöltötte a büntetése egyik felét, a másikat nekem kell teljesítenem, mivel az én (igaz, rosszul értelmezett) leveleim szolgáltatták az elsődleges okot a letartóztatásához. Gyermekeimet rábízom a fivéremre, én pedig felajánlom magam túsznak azért, aki nálam méltóbb a boldogságra... A legnagyobb akadályt majd a nővérem jelenti, de el vagyok szánva arra, hogy megmentem, még az életem árán is... Ez a levél tehát, amit most Önnek írok, mintegy búcsúlevél... Mindnyájatoknak, kedves barátaim, szeretettel nyújtom a kezem, nagyon szeretnék veletek lenni, minden nap látni benneteket, köztetek a helyem, hiszen a családotokhoz tartozom... Nem távozom tőletek gazdag emlékek nélkül, azért gyűjtöttem, hogy vethessek, és bár a pályafutásom holnap kerékbe törik, az a vigaszom, hogy ameddig csak tudtam, tevékeny voltam, erőmet, életemet a közös ügyünknek áldoztam..." (1856. aug. 5-én kelt, kiadatlan levele a férje hajdani barátjának, Alfred Dumesnilnek)
De Gérandóné fenti lépésére nem került sor. Valaki figyelmeztette: ha hazajön, őt is letartóztatják...

"CSODÁLATOS - ELVISELHETETLEN"
Az elözvegyült Emma, aki egyedül nevelte fel Antoninát és Attilát, örömmel vette, ha a férfi ismerősei mint "apa-pótlók" foglalkoztak velük. Amikor 1860-ban, a bálványozott Michelet-vel együtt nyaraltak, Emma a maga "túlságos" módján tőle is ezt várta, s eszébe se jutott, hogy a 62 éves professzor esetleg pihenni szeretne. Michelet, aki valóban tanítgatta is Antoninát és Attilát, ekkor írta a naplójába, hogy őt de Gérandóné a gyermekei érdekében "kizsigereli" (ez Michelet kifejezése!), hozzátéve: "Az üdülés nagyon fárasztó nekem, éppen barátnénk kiválósága miatt", aki "csodálatos, elviselhetetlen". (Idézi: Bajomi Lázár Endre i.m. 922. p.)
 
Hornyák Mária fenti összeállítása az Őrláng 2009/1-4. számában jelent meg!